Az egész a múlt évezredben, a régi rendszerváltás hajnalán kezdődött: mentális túlélésünk érdekében ostorozni kellett a világot. Múltak az évtizedek, és már megint ezt kell csinálnunk, sszameg. Nem kussolhatunk, mert ha mi beleállunk, akkor mindig történni szokott valami: afféle tündéri kabalaplüssállatok vagyunk, akik, bizonymondom néktek, a Nagy Változások hírnökei.

De ez nem ám valami böszme múlt századi nosztalgia, kérlek alássan, ez friss piréz motozaga music. Mi, a vonzó műpunkok a rendszertelenségben is hozzuk a minden-rendszer-kritikus és önkritikus formát: szitkozódunk, ábrándozunk, önámítunk és más nevében is bocsánatot kérünk – vajh’ lesz-e benne köszönet? Akik viszont azt hiszik, hogy mindig mindent megbocsájtunk, azok már tudhatnák, hogy PEDIG NEM!