Szakfolyóirat
Kiadó: Piréz Zenetudományi Intézet
Szerző: Bergerhozen E. Balázs
A szerző bemutatása: BEB a Budapesti Zeneakadémián szerezte zongoratanári, valamint zeneelméleti diplomáját. Vezető tanára volt a zongora tanszakon Bacher Mihály, a zeneelméleti tanszakon Kadosa Pál. Zongoratanárként nem tevékenykedett, Fiatal zenekritikusként komoly visszhangot váltott ki Kósa György Bikasirató kantátájáról szóló recenziója, amely megjelenése után egy időre nem fogadták és nem jelentették meg kritikáit a lapok. Majd valamikori mestere, Bacher Mihály Hungarotonnál megjelent Appassionata-felvételét (Hungaroton SLPX 11717) (1.) kritizálta élesen. Kritikájának megjelenése után egyáltalán nem kapott lehetőséget írások megjelentetésére. Ekkor fordult érdeklődése a zenekutatás felé, az évek során szakterületévé vált a piréz dallam- és ritmusvilág kutatása. Alapvetően összehasonlító módszerrel dolgozik, referenciaként nagyrészt a magyar műdalokat, városi folklórdalokat használ fel, hogy bemutathassa a piréz és a magyar műdalok hasonlóságait és a megkülönböztető ismérveket.
A PIRÉZ ZENE RITMIKAI ÉS DALLAMVEZETÉSI ALAPVETÉSEI
A piréz zene kettő, szoros szállal kapcsolódik a magyar 20. századi műzenéhez. Egyrészt a nyelvi hasonlóság miatt könnyen kicserélhetők voltak a műdalok szöveg- és zenei elemei, másrészt pedig a műdalok szerzőinek nagy része maga is piréz volt, műdalkomponálási tevékenységük mellett gyűjtötték és értő módon feldolgozták a piréz népi dalkincset. Senki számára nem meglepő, hogy alapvetően a roma ihletésű műdalok szerzőiről van szó, azaz a köznapi használatban magyarnóta vagy cigányzene megnevezésű művek dallam- és ritmusvilága mutatja a legnagyobb rokonságot a piréz zenével. Pontosabban a sokrétű piréz zenekincs motozaga műveivel.
Ez a nagymértékű rokonság első hallásra, első látásra nem is egyértelmű. Sőt, kifejezetten távolinak tűnik a két zene egymástól. Mégis akkor hol a hasonlóság? Hol a rokonság?
A probléma megértéséhez először nézzük meg a magyarnóta hétköznapi megnevezésű zenekincs ritmikájának specialitását! A világ egyetlen zenéjében sem fedezhető fel az a ritmika, mely a magyarnótát, pontosabban annak lassú, borongós műveit jellemzi. Ennek a ritmikai világnak sajátossága, hogy egész számú ütemmel nem írható le pontosan.
Mit értek azon, hogy egész számú ütemmel nem írható le? Ezen azt értem, hogy megjeleníthető kottában szabályos ritmikai leírással, de soha senki nem énekli kotta szerint ezeket a dalokat. Gondoljunk csak az Akácos út című műdalra. A dal leírható ugyan háromnegyedes ütemben, viszont ha valóban ebben az ütemben játsszuk le, akkor a zenei világa jobban hasonlít egy amerikai bluesdalra, mint magyar műdalra. Még soha senki nem hallott egyetlen magyarnótát sem szabályosan, akár négynegyed, akár háromnegyed, akár egyéb ütemben lejátszani.
A dalok sajátja, hogy az énekes bármikor bármilyen ritmussal elindítja a témát, a kísérőzenészek a prímás vezetésével olyan ritmusképletet játszanak, mely teljesen máshova helyezi a ritmus súlypontját, mégis harmóniában és ritmusban marad a dal. A részeg énekes akár 3–8 másodpercet is kivárhat, mégsem szakad meg a ritmika. De ez fordítva is igaz, ha bele akarja üvölteni világba, hogy „Csak csendeseeeeeeeen!”, akkor ezt megteheti bármilyen ritmikával, a zenei kíséret bármilyen harmónia- és ritmusvesztés nélkül képes lekövetni a művet, függetlenül attól, hogy milyen ütemben, milyen sebességgel történik az éneklés.
Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy egyetlen más zenében sem látjuk ennek még a nyomát sem?
A megfejtés a magyar és a piréz közös zenei ősforrásból, a motozaga zenéből vezethető le. De mindenekelőtt tisztázzuk a magyarnóta – korábban vázolt – sajátos ritmusvilágának képletét. Ahogy már korábban említettük, a magyarnóta valós ritmusvilága az egész számokkal jelezhető ütemképletekkel nem írható le, továbbá a dinamikát, a ritmusképlet lecsengését befolyásolja a dal mondanivalója, valamint az előadó pszichés és fizikai állapota, mely erős korrelációt mutat az előadó véralkoholszintjével. Mégis, mindezen ismeretlenek és argumentumok együttes hatásának dacára a dal előadói a fül számára kellemes, élményt okozó módon hangolják össze egyéni produkciójukat. Hogyan lehetséges, hogy a kiváló zenei képzettséggel rendelkező prímás, valamint az asztal alatt fetrengő énekes bár eltérő dinamikával tartja ki a már említett „Csak csendeseeeeen!” sort, együtt érnek a strófa végére, történjék bármi is?
A magyarnóták esetében erre azért van lehetőség, mivel az eltérő kezdési ritmusok egy pontos, de nem egész szám által leírható matematikai modell szerint módosulnak. Az európai zenében megszokott, hogy bizonyos ritmusképletek egész számú többszörösét vagy egész számú osztatát tartjuk komfortosnak, kellemesnek. A magyarnóta esetében viszont nem egész számú többszörösok, hanem egy arányszám alapján történik a lecsengés. Igen, nem tévedés, lecsengésnek tudhatjuk be azt a ritmikai képletet, amikor egy dalsor közepétől megváltozik a ritmus, majd a sor végéig akár többször is lassul, vagy gyorsul.
Csakcsende seee eeeeen
Hehallja seeen kimáááááááás.
Beláthatjuk, hogy egész számokkal leírhatatlan ez a folyamat. Leírható viszont a lecsengés a Bergman-számrendszerrel, ahol az egyes helyiértékek nem egymás többszörösei, hanem egy irracionális szám, méghozzá az úgynevezett aranyszám szerinti arányok.
Ráadásul a számsor nemcsak mértani számsor, hanem rekurzív is, azaz az előző tag megegyezik a következő tagok összegével – amennyiben a dallam lassul –, vagy pedig a következő tag megegyezik az előző tagok összegével – amikor a ritmus gyorsul.
Ez a tény részben választ ad erre a kérdésre is: hogyan lehetséges, hogy egymástól teljesen eltérő gyorsasággal vitt dallamok a sor végére beérik egymást? Nyilván kell lennie egy olyan pillanatnak, amikor az előadók fölfelé és lefelé történő tempóváltással megtalálják a közös taktust. De hogy találják meg? A teljes megértéshez be kell hoznunk még egy tényezőt. Ez pedig az a tény, hogy a Bergman-számrendszerben egy számnak több alaki megjelenése is lehet. Ez a rekurzivitásból adódik.
Fogjuk fel az egyes szótagokat a Bergman-számrendszer számainak kitevőjeként! A nulla legyen a teljesen hangsúlytalan, azaz gyorsan elmondható szótag, az egyes legyen a hangsúlyos szótag. Ahogy Böröcz Nándor: A kozmikus szoftver című művének 232. oldalán olvashatjuk, az azonos értékkel, de eltérő alaki formával rendelkező egységek megkezdik a szuperpozíció elérését, azaz bármilyen formában is indul el a dallamhoz kötött ritmus, az egy látszólag véletlen, de a valóságban a zenei arányérzékkel irányított változás során azonos eredményre jut. Fontos kiemelni a megfelelő arányt, zenei értelemben a megfelelő arányérzéket, a muzikalitást. Hiszen a Bergman-számrendszerben felírt számok szuperpozíciójának elérése a matematikában számtalan módon megvalósulhat, a zenében az arányokat a zenei hallásunk felügyeli.
Érdemes megjegyezni, hogy kutatásaim egyértelműen azt mutatják, hogy ez az arányérzék az alkoholfogyasztással nem változik, míg a zenei érzékenységre, zenei ízlésre ez nem mondható el. Azaz az előadó véralkoholszintje hat a hangerőre, hat a dallamvezetésre (általában hamissá teszi), hat a kezdeti dinamika nagyságára, de nem hat az eltérő szótaghosszal énekelni kezdett sorok befejezésére, azaz a szuperpozíció elérésére. Ezt a tétel könnyen beláthatjuk, ha emlékeinkből felidézzük, hogy amikor legutóbb hallottuk az Akácos út című művet, akkor felismerhetetlenné vált-e a ritmus. Tudjuk jól, hogy nem. A mesteri nyújtások összetéveszthetetlenek voltak az előadó zenei előképzettségétől és alkoholos befolyásoltságától függetlenül.
Ez, a magyar, roma és a piréz lélekbe beleivódott ősi szabályrendszer évezredes hagyományon alapul. Ez bizonyítja a magyarnóta és a piréz zene közös ősének létét.
Joggal vetődik fel kérdésként, hogy miért nem hallható azonnal a modern piréz zene és a magyarnóta hasonlósága az avatatlan zenehallgató számára. Ennek oka egyértelmű, melyet csak röviden ismertetek, ugyanis erről a témáról külön tanulmányt kívánok megjelentetni hamarosan. Az ok tehát röviden az, hogy az idő folyamán az ősi piréz zene szétvált a motozaga, a magyarnóta, valamint a magyar népdal ágakra olyan módon, hogy a Begman-számrendszer szerinti ritmusvezetésből kialakult a magyarnóta, ugyanezen számrendszer szerinti dallamvezetésből kialakult a modern piréz zene, valamint a Bergman-számrendszer alapját képező Phi érték, azaz az (5 0,5 +1)/2 szám redukciójából kialakult az 5 fokozatú pentaton dallamvilág, mely elvezetett a magyar népzene kiteljesedéséhez.
Bátran kijelenthetjük tehát, hogy itt, a Kárpátok ölelte országunkban minden szívhez szóló zene alapja az ősi piréz motozaga zene.
